2012. április 1., vasárnap

3. rész


Egyedüli árválkodásomnak a pályán meglett az eredménye. 17.-ként zártam az időmérőt. Nesze neked fene nagy szád. És még Bob azt mondta, hogy alázzak. Magamat simán, mást nem nagyon. De vígasztal, hogy Briatore kis kedvence se végzett a legjobb helyen. Ő csak a 10. helyről várhatja a holnapi rajtot. Így nem esz a méreg.
Túlesetem a szokásos ellenőrzéseken. Lemérték a kocsim súlyát, átbogarászták, de nem találtak semmi rendelleneset. Jó kislány vagyok. Betartom a szabályokat. Szerencsére apáék is. Mivel nem volt semmi komolyabb hozzáfűzni valójuk, ezért hátramentem a Paddockba, a lakókamionomhoz, hogy megszabaduljak az overalltól. Rohadt melegem volt benne, és a saját ruháim mégiscsak kényelmesebbek.
Már nyúltam volna az ajtóhoz, mikor egy kéz megérintette a vállam. Bevallom nőiesen, kicsit megijedtem, de nem nőiesen lendítettem is a karom, hogy megcsapja az illetőt. Ahogy fordultam, úgy rajzolta az ívet a karom is. Csak ekkor vettem észre, hogy az, aki mögöttem áll, az ötszörös világbajnok, Michael Schumacher. Hát itt állt meg bennem az ütő. Michael idejön hozzám. Ami azt illeti, kislányként találkoztam vele utoljára. Azóta nem igazán jártam Forma1-es futamokon, még akkor sem, amikor ott volt versenyem, ahol a nagyoknak. A mezőnyből közvetlen kapcsolatom csak a csapattársammal, Giancarlo Fisichellával van. A többieket csak névről ismerem, vagy még úgy se. Na meg persze Fernando. De hogy Michael idejön hozzám… Azt tudom, hogy apám csapatában versenyzett, de… Na várjunk! Ha apa rendezte így, lesz pár szavam hozzá.
- Woah! Kislány! Nyugi! – hajolt el az ütés elől
- Bocsi. – húztam félre a szám
- Harcias vagy, meg kell hagyni.
- Neked pedig jók a reflexeid. – fordultam felé, és leléptem a lépcsőről. Na! Így sokkal jobb. Igaz, ebben a helyzetben fel kell rá néznem, de mégis kényelmesebb, mintha azért törne ki a nyakam, mert én nézek le rá. Eddig még nem néztem le senkit semmilyen formában, és ez most se fog megváltozni.
- Kate, ugye?
- Teljes életnagyságban a 170 centimmel. – mutattam végig magamon
- Szépen mentél a pályán. Gratulálok. – nyújtotta a kezét. Csak néztem bambán, hogy elfogadjam-e a gesztust, de végül úgy döntöttem, hogy üsse kavics. Vesztenivalóm nincs. Egy kézfogásba még senki nem halt bele, így valószínűleg, én se fogok. Annyira nem vagyok kivételes, hogy ez megtörténjen velem.
- Ugye nem apa küldött? – hunyorítottam rá, miközben elengedtem a kezét
- Ki? – nézett rám értetlenül
- Arra kíváncsi, hogy én küldtelek-e a nyakára. – lépett mellém apa – De ki kell ábrándítanom, mert nekem az egész jelenethez semmi közöm. – nézett Michaelre
- Aha. Szóval te vagy az apja. – emésztette a hallottakat
- Csak nevelő. – tettem hozzá – Bár mióta is nevelsz? – néztem apámra
- Úgy kb.… - gondolkodott el – 2 éves korod óta.
- Nem csoda, ha rákattantam az autókra. – néztem vissza mosolyogva Michaelre
- Bár… Emlékszek rád. – láttam, hogy kotorászik az emlékeiben, és egyszer csak felcsillan a szeme – Persze! 10 éve itt voltál a csapatban. Még kislány voltál, most viszont… - mustrált végig a szemeivel
- Nana! – fedte meg apa
- Nős vagyok, emlékszel? – nevetett Michael
- A mai világban nem előírás. – szóltam közbe. Ekkor mindketten szúrós tekintettel néztek rám. Most mi van? Attól még, hogy valaki házas, nem jelenti azt, hogy hűséges is. Persze, ez alól vannak kivételek, és ilyen Michael is. Legalábbis én így gondolom. És amiket hallottam róla, az alapján nem is lehetne negatívat mondani rá. A családi életével kapcsolatban. És ez alapján a pár perc alapján, mióta itt van, eléggé megkedveltem, amit nem mondhatok el mindenkiről. Első pillanatban senkit nem csipázok, de őt valahogy mégis. Bátyámnak simán elmenne.
- Na jó, én most megyek. – fogott kezet apával – Remélem, holnap megmutatod, mit tudsz még élesebb helyzetben. – mutatott rám
- Biztos lehetsz benne, hogy észreveszel a visszapillantóban.
- Nagyon helyes. – intett, majd elment
- Persze. Főleg akkor, amikor lekörözöl. – fújtam ki a levegőt
- Ne legyél már ilyen pesszimista. – kaptam egy enyhe taslit apától
- A 17. helyről mégse tehetek csodát. – vakartam meg a fejem, ahova az enyhe simogatás érkezett
- Már miért nem? Amikor Michael idekerült, ő a remek 7. helyet szerezte meg, de sajnos hamar kiesett. Pedig ő is annyi tapasztalattal rendelkezett, mint te.
- Vagyis semmivel. – szűrtem le
- Sikerülni fog, hidd el. – próbálta már most belém ültetni, hogy a kisujjamban van a szakma, és mindenre képes vagyok. Hát nagyot tévedett.
- Igazad lehet. Holnap én leszek az első. – csettintettem egyet - Hátulról. – fűztem hozzá
- Istenem! – nézett fel az égre – Mondd, hogy ez nem az én lányom.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert ez én vagyok. – tettem megnyugtatás képen a kezem apa vállára – Úgyhogy nagyon kell imádkoznod, hogy megváltozzon ez a kötelék. – néztem rá együtt érzően
- Egy agymosásra lesz szükséged, amit ma este véghez is viszünk a hotelban.
- Ma este nem lesz jó.
- És miért? Holnap futam. Neked pihenned kell.
- Esti program a séta. Látnom kell a környéket. – léptem vissza a lakókamion ajtajához. Beléptem a helyiségbe, apa pedig utánam jött. Éreztem, hogy ennek a beszélgetésnek itt még nincs vége. Akárhányszor követett engem, mindig veszekedés következett. És mi volt az alapja? A kishitűségem. Csak míg a kisebb kategóriákban olyan magabiztos voltam, mint ahogy biztos vagyok abban, hogy nő szült, addig itt biztos vagyok abban, hogy semmiben nem vagyok biztos. És ez az, amit nem szeretett bennem. Hogy nem hittem magamban, pedig a tehetségem megvan mindenhez. A teszteken is tökéletesen mentem. De azok tesztek, ez meg olyan éles helyzet lesz, mint a megfent kés. Voltam éles helyzetekben, de az nem volt semmi. Ismertem a srácokat. Tudtam, hogy, hogy viszonyulnak hozzám. Szóval, sima ügy volt. De itt! Hát itt azt se tudom, hogy mi van! Most már mondhatom, hogy 3 embert ismerek a mezőnyből személyesen is, de ha ők előre is engednek, ami nem valószínű, még akkor se kerülök be az első tízbe. A francba! Tényleg szükségem lesz arra a lélekerősítő beszélgetésre apával.
- Nos? – ült le a fal mellett lévő kanapémra, ami egyben a nyughelyem is volt. Vagyis lesz futamok előtt.
- Mi nos? – támaszkodtam a kis szekrénynek, ami a kanapéval szemben állt. Nem nagy cucc, csak ahova el tudom pakolni a holmijaimat.
- Látom rajtad, hogy elgondolkodtál.
- Ennyire látszik? – húztam félre a szám
- Kiül az arcodra, ha meditálsz.
- Lehet, hogy mégis szükségem lesz arra a lélekerősítő beszélgetésre.
- Ha akarod, most is elkezdhetjük.
- Te menj vissza a srácokhoz. Úgyis, nekem is vissza kell még baktatnom, de le kell vedlenem ezt a szerelést, mert megfőlök benne. – húztam le a cipzárt, és az overall felső részét lehámoztam magamról
- Úgyis beszélned kell Giancarloval is. – állt fel. Ekko

2. rész

De mégis megesett, hogy az Ausztrál nagydíj időmérője előtt összefutottam Fernandoval, és az ő drága főnökével, Flavioval. Félreértés ne essék, semmi bajom az öreggel, de ahogy meg akart szerezni magának, mint pilótát… Nevetséges. De hát ilyen ez a sport. Néha röhejes emberekkel van tele.
- Szevasz Flavio! – fogott kezet apám a Renault csapatfőnökével. Én is jelen voltam, mert hát mit tudtam volna tenni. Apám adja a tanácsokat, és amíg nem magyaráz, addig nem ülök autóba. Legalábbis most még nem, amíg új az egész helyzet. Még szükségem van pár atyai jótanácsra.
- Eddie! Látom, nem hagytad el a lányod. – pillantott rám
- Ő is részt vesz az időmérőn, akárcsak a te újoncod. – ölelte át a vállam, és közben Fernandora nézett, aki Flavio mellett állt
- Gondolod, hogy bekerülhetsz az elsők közé? – érdeklődött tőlem. Éreztem, hogy némi gúnyosság bújik meg a hangjában. Hogy lenéz? Kétség sem fér hozzá.
- Nem gondolok semmit, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy felvegyem a versenyt az újoncával. – néztem szúrósan Fernandora. Még hogy én megfélemlíteni? Dehogy. Csak tudtára akarom hozni, hogy újonc létemre nem vagyok beszari. Igaz, ő nem újonc, mert már 1 évet lehúzott a Minardi istállónál, de ha alapjában vesszük, jó csapatban most kezdi meg az igazi versenyzést. Hogy ezt honnan tudom? Maradjon titok.
- Miért magázol? – kérdezett rá Briatore
- Mert nem áll számra a tegezés. – böktem vissza. Kicsit kiakasztott a „Lenézlek, mert lány vagy” stílusával. Ha nem tudott megszerezni, akkor inkább ellenem fordul. Hülye politikát folytat, az már fix.
- Nyugi! – csitítgatott apa
- Rendben. – fújtam ki a levegőt – Hogy ne szűrd le azt, hogy bunkó vagyok, bemutatkozok. – mosolyogtam Fernandora – A nevem Kate Harper. És mielőtt megkérdeznéd, Eddie csak a nevelőapám, de én teljes jogú apának nyilvánítottam ki. – mosolyogtam a mellettem állóra
- Nem is állt szándékomban kérdést feltenni. – mosolygott rám Fernando – Nyilván tudod, hogy én ki vagyok.
- Persze. A kis spanyol klasszis, Fernando Alonso.
- Klasszis? – csodálkozott el
- Majd kiderül, hogy tényleg az vagy-e, amikor hátulról megérkezek. – mondtam. Én fenyegetni? Ugyan már. Pusztán egészséges önbizalommal rendelkezek. Nem olyan nagy bűn az. Legalábbis, remélem, még nem iktatták törvénybe, hogy börtön jár annak, aki elhiszi magáról, hogy bármire képes.
- Lány létedre eléggé felvágták a nyelved. – szólt közbe Flavio
- Már megint ezzel jössz? – tegeztem le, hisz korábban megengedte – Láthattad, hogy a teszteken milyen jól mentem. Megmutatom nektek, hogy éles helyzetben is vagyok olyan jó, mint bárki más. – néztem szúrósan rá, majd Fernandora pillantottam – És ha nem lennék jó, szerinted itt dekkolnék arra várva, hogy mikor mehessek a pályára lealázni pár príma sofőrt? – vontam fel a szemöldököm. Nem szoktam nagyképű lenni, de most muszáj. Növelem az amúgy is meglévő önbizalmam. Kell nekem? Naná!
- Ebben igaza van. – védett meg Fernando – Én se kerültem volna ide, ha nem bizonyítok. Sőt, senki más.
- Csak meglep, hogy én nő létemre ilyen magasra jutottam, igaz?
- Voltak már női versenyzők a Forma1-ben. – közölte, amit már én is tudtam – Szóval, nem meglepő, hogy te is itt vagy.
- Csak szegénynek nem sikerült az, ami nekem fog. – mosolyogtam önelégülten
- Most, hogy megbeszéltétek a dolgot, és én szóhoz se jutottam, ideje beülnöd a kocsiba, és a pályára menni. – veregette meg a vállam apa
- Meg kell ismernem az ellenfeleimet, nem? – mosolyogtam rá – Majd a pályán találkozunk. – néztem Fernandora
- Úgy legyen. – bólintott, majd Flavio papával a saját boxuk felé mentek
- Vagy inkább kiismerni? – kérdezte meg apa, miután tisztes távolságba kerültek tőlünk
- Kiismerni? – kérdeztem vissza
- Vagy inkább… Behatóbban tanulmányozni? – hintett el egy kaján vigyort
- Buli volt az este, amiről én lemaradtam? – néztem rá értetlenül
- Tetszik. Igaz? – indultunk el a csapathoz
- Egy mezei csávó. Semmi több. – vágtam rá
- Te meg egy mezei csirke vagy, aki meglehetősen formás. – rakta zsebre a kezeit – És ahogy néztél rá…
- Hanyagoljuk a témát. – léptem a kocsimhoz. A mérnököm, Bob pont akkor lépett a kocsihoz, mikor vettem fel a bukósisakot.
- Na? Felkészültél életed legnagyobb sikersorozat megkezdésére?
- Ha azt mondom, hogy a szívem a torkomban és a gyomrom fejjel lefelé áll, akkor mit mondasz? – csatoltam be a bukósisak pántját
- Azt, hogy még nem. – mosolyodott el – Sok sikert. – veregette meg a hátam - És egy szót mondok csak. Alázz! – húzta még szélesebbre a mosolyt az arcán
- Könnyű azt mondani. – dörmögtem az orrom alatt, miközben beszálltam a kocsiba. Egész eddig nagy volt a szám, hogy én ugyan nem félek semmitől. A nagy francokat! Be vagyok tojva, hogy mi lesz. Mégiscsak a királykategória, én meg úgy vagyok kezdő, mint egyszer. Ráadásul nő is. Na tessék! Flavio papa bekaphatja. Belém ültette, hogy nő vagyok, így semmi esélyem. De csak azért is megmutatom neki, hogy van keresnivalóm itt. A félelmemet meg majd leküzdöm valamivel. Futam előtt majd egy jót alszok. Most is jót aludtam. Bár akkor még nem fogtam fel a jelen helyzet súlyát. Most viszont olyan, mintha egy 5 tonnás teher ülne a vállamon. Bizonyítanom kell mindenkinek, hogy helyem van a csapatban, a mezőnyben. Bizonyítanom az Öreg Úrnak, Bernie Ecclestonnak, hogy nem hiába vett be apa a csapatba. Na meg persze a FIA-nak is, hogy igen is, mi nők is vagyunk olyan jók, mint a férfiak. Vagy esetleg jobbak.
- Nem lesz semmi baj!– hallottam meg apa hangját a rádióban – Természetes, hogy most még félsz. Mindenki így volt ezzel. Menni fog. Ne aggódj.– nyugtatgatott – Ha valami baj van, csak nyomd meg a rádió gombját, és megnyugtatunk. Ha kell én, de ha akarod, akkor Bob.
- Egész eddigi pályafutásom alatt egyetlen dolog nyugtatott csak meg.
- Mi?
- Ha morogtam. Utánoztam a motor hangját. – helyezkedtem el az ülésben, hogy kényelmes legyen, miközben a szerelők bekapcsolták a biztonsági övet, és még végeztek pár simítást az autón.
- Hm. Ezt még sose mesélted nekem.– jegyezte meg apa
- Mert nem volt rá okom. Most viszont úgy be vagyok tojva, hogy…
- Nem lesz semmi baj.
- Giancarlo nem fél?
- Nem látom vacogni. – fordult most már felém apa a monitoroktól, és mosolygott. Kiröhög. Hát ezt nem hiszem el.
- Vicces vagy. – gúnyolódtam
- Majd ha kiszáll a kocsiból az időmérő végén, megbeszélitek a dolgokat. Rendben van így?
- Nem lehetne menet közben beszélni vele?
- Tudod, hogy a pilóták nem tudnak egymással kommunikálni verseny közben.
- Pedig jó lenne. Szívná fél banda. – nevettem halkan
- Együtt előznétek, és együtt tartanátok fel a többieket?
- Praktikus lenne. – kuncogtam
- Nem semmi lány vagy, hallod-e.
- De te pont ezért szeretsz.
- És pont ezért fog megszereti az egész mezőny. – mutatta felém a hüvelykujját – Na de irány a pálya. Mutasd meg, milyen fából faragtak.
- Ami azt illeti, eléggé hajlékonyból. – mutattam a fiúknak, hogy beindíthatják a motort, közben kikapcsoltam a rádiót. Flavio előtt mutattam, hogy nem félek semmitől, és nem fog eltántorítani attól, hogy én a pályára lépjek. Kár volt. Itt ülök a kocsiban, és be vagyok tojva. A kisebb kategóriákban nem paráztam semmitől, de itt azt se tudom, mit csináljak. Megtanítottak mindenre a tesztek során. Mit mikor kell megnyomni, meg ilyesmik. Még Giancarlo is segített, hogy könnyebb legyen beilleszkedni, de én akkor is félek. Muszáj lesz alkalmaznom a mormogós taktikámat, hogy lenyugodjak. És mivel már elhagytam a boxutcát, így nincs visszaút. Irány az egyenes. Irány a pálya, és irány a vesztem.

1. rész

A Forma1-et imádó lányok legnagyobb álma, hogy a pilóták mellett lehessenek hostessek. Némelyiküknek ez megadatik, de van, aki nem ilyen szerencsés, és csak, mint néző jelenhet meg a pályán. Nos, én még náluk is szerencsésebb voltam. Nekem több adatott meg, mint amit ők szerettek volna. 20 évesen én is a száguldó cirkusz tagja voltam 4 keréken. Igen, 4 keréken, ugyanis esélyt kaptam arra, hogy versenyezhessek a világ legelitebb autós kategóriájában. Mindössze 20 éves voltam. Felajánlották, elfogadtam. Részben köszönhető is ez annak, hogy egy olyan ember nevelt fel, aki részese volt a sportnak, az egyik csapat vezetője, név szerint Eddie Jordan. Végig egyengette az utam a királykategóriáig. Sokan azt mondják, hogy ez férfi sport, de én bebizonyítottam, hogy nem csak nekik van helyük a királykategóriában. Az utolsó női versenyzővel, Giovanna Amatival nekem is volt szerencsém találkozni. Hihetetlen, de mintha ma történt volna, pedig azóta eltelt 10 év. Addigra már több kisebb kategóriában is jeleskedtem, és kitűnőre vizsgáztam. Giovanna akkori barátja, Flavio fel is figyelt rám, de apám nem engedett ki a kezei közül. Megértem. Fiatal voltam, és ilyen téren még tapasztalatlan. Csak egyet tudtam. Autót vezetni, és legyőzni, akit le kellett. Versenyek előtt a fiúk mindig röhögtek rajtam, és összesúgtak a hátam mögött. Futam után viszont a lábam nyomát nyalták, és be akartak vágódni nálam. Mindig is utáltam a talpnyalókat, de az olyanokat, akik megalázkodnak, egyenesen rühelltem. Ezért is próbáltam leplezni, hogy nő ül a Forma1-s autóba, mikor lehetőséget kaptam apámtól egy teszten. Csak, hogy megmutassa az újonc, hogy mit tud. Még nevet sem említett se a csapattagoknak, se a többi csapat embereinek. Névtelen ember voltam, még mielőtt nem mentem egy gyors tesztkört. Csak akkor esett le az álluk, hogy nő vagyok, mikor a bukósisakot levettem a fejemről, ahogy kiszálltam a kocsiból. Meghűlt a levegő körülöttem, apa viszont önelégülten mosolygott mellettem. Ezzel bebizonyítottam, hogy nekem nem kell ahhoz jó kocsi, hogy gyors legyek. Giovannának ez volt a veszte. Nem kapott jó autót, így nem tudott gyors lenni. Ez után az akcióm után Flaviot még jobban ette a méreg, hogy nem kaparintott meg magának sokkal előbb. De helyettem talált egy sokkal jobb pilótát. Az egyetlent, akire azt mondtam a 2003-as mezőnyben, hogy bevállalnám. Igen, ilyet mondtam, ugyanis Fernando Alonso nem kispályás pasi volt. Még kis kölyök kinézetű, de annál jobb pilóta. Csak futólag találkoztam vele. Sose álltunk le beszélgetni, mert nekem fontosabb volt az, hogy képben legyek egy-egy futam előtt. És mégis csak furcsa volt, hogy a mezőnyből én vagyok egyedül nőnemű. Mert a pilóták közti barátság normális, de ha már szoros kapcsolatról van szó, az szerencsétlenséget okozhat. Én meg se magamnak, se másnak nem akartam bajt.